Különleges neszre ébredtem. Míg a madarak vígan csicseregtek a fák lombjai között, a nap sugarai a szellő szárnyán üzenték, hogy eljött az indulás órája. Marianna, Sándor és Rudolf már vártak rám. Ürményháza felé vettük utunkat. Elhatároztuk, hogy ezt a napot másként fogjuk megélni mint a többit. Én már voltam Háló találkozón, de ők... Gondolatok sokasága kavargott fejemben. Vajon jól tettem-e, hogy ezt a három fiatalt magammal hoztam? Hogy fogják magukat érezni? Vajon megnyílik-e a gyermeki lelkük? Anyanyelvükön el tudják-e mondani érzéseiket? Lesz-e a csapatban hasonló korú fiatal? Megérzik-e a feléjük áramló szeretetet?
Kezdjük egy vallomással: már évek óta nem ünneplem március 15-ét. Nem hordok kokárdát, nem nézem meg este x-edszer A kőszívű ember fiait, s már a Petőfi-szobor koszorúzására sem járok el Pozsonyban a Medikus kertbe. Az idei március 15-ét mégis ünnepként éltem meg. Méghozzá – teszem hozzá halkan – Magyarországon!
Úgy alakultak a dolgok, hogy idén Zentán kezdődtek meg a Délvidéki hálós rendezvények:
Február 12-14. között lelki napok voltak a Kamiliánus és más zentai kisközösségek részére. A zentai Hálósok meghívására a lelki programokat Sebestyén Ottó SJ atya vezette három napon keresztül a helyi kórházkápolnában.
A kárpátaljai Háló-találkozó március 7-9. között került megrendezésre a Beregszászi Magyar Gimnáziumban. Kárpátalja számos térségéből érkeztek és anyaországi testvéreink is szép számban eljöttek a találkozóra.
Az első nap a hangolódásról szólt. A nyitó Szentmise és a bűnbánati est segítettek abban, hogy mindenki kikapcsolódjon a világ zajából és arra tudjon figyelni, amiért ide jött.
Nagy izgalommal vártuk a nagyböjti lelkinapot, amit a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király templomban tartottunk meg március első hétvégéjén. A téma nagyon is aktuális: Együtt a szenvedő Krisztussal. Nagyon örvendtünk az ismerős arcoknak, barátoknak, főleg azoknak, aki távolabbról is eljöttek, de annak is, hogy több testvért sikerült megszólítanunk, mint tavaly.
Előrehozott Nőnapot ünnepeltünk a Csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányházban, Kalot és Háló együtt. A szépnem igencsak szép számban képviseltetett ezen ünnepségen. E népes női közönséget lepte meg a szerény létszámú, de annál bátrabb férficsapat. Csodálatosan kiöltözve fogadtak minket férfijaink, bevezettek a meghitten feldíszített előadóterembe, és megleptek zenés-verses műsorukkal.
Amikor Tünde, a zentai bogozó felajánlotta nekem ezt a lehetőséget, egyáltalán nem éreztem magam illetékesnek erre a találkozóra mivel úgy éreztem, hogy én egy haszontalan fogaskerék vagyok a rendszerben aki képtelen a fejlődésre. De mivel a bogozó szavára adni kell, ezért igent mondtam. Legalább lesz egy újabb elvesztegetett hétvégém – gondoltam (pedig milyen remek dolog végiglustálkodni a szombat-vasárnapot!).
Búcsúzáskor szívemben én is kimondtam Péterrel: „Uram jó nekünk itt lennünk”.
Halmai Ágnes
