Minden évben, október elején már izgatott várakozással számolom a napokat a felvidéki Háló találkozóig.
Mivel Magyarországról indulunk, már korán reggel útra kell kelnünk. Az úton jókedvűen elevenítjük fel szüleimmel a tavalyi találkozó sok boldog emlékét. Losoncon mindig harci feladat vár ránk, hogy megtaláljuk azt a szűk kis utcácskát, ami az iskola parkolójához vezet. De idén már magabiztosak voltunk!
Rég nem látott drága magyar barátaink szó szerint tárt karokkal vártak minket, és én olyan boldog voltam, hogy újra láthatom őket. Idén is kaptunk egy kedves kis emléket, egy szép mécsest a találkozó fő gondolatával: „Amit szem nem látott, fül nem hallott…” (1Kor2,9) Örömmel tölt el, hogy évről évre egyre több embert köszönthetek baráti szeretettel.
De nem sok időnk marad beszélgetni, mert kezdődik Zsóka János diakónus előadása, melynek címe: „Megváltottságunk gyümölcseinek beérése”. Úgy gondolom mindannyiunk érdeklődését felkeltette már maga a cím is. S valóban sok mély gondolat hangzott el, amely minden embert foglalkoztat: - Vajon milyen lesz az örök életünk? – Mit kell tennünk, hogy megtartsuk a már elnyert örök életünket?
Az előadás során született gondolatainkat kiscsoportokban osztottuk meg egymással. Mi – az ificsoportban – hatan voltunk. A jó Isten külön ajándékaként csatlakozott hozzánk Kamil atya, ferences szerzetes, akinek személye, életvidámsága már az első percekben megalapozta a jó hangulatot. Kellett egy kis idő, hogy megnyíljunk egymás előtt, de aztán a Szentlélek kegyelméből igazán szép gondolatok, mély érzések törtek a felszínre.
A rövid beszélgetés után egy kis testi táplálékot is magunkhoz vettünk, majd az emésztés ideje alatt a Kelemen család műsorát hallgathattuk meg, akik magyar és felvidéki költők megzenésített verseit adták elő nekünk.
A zenés program után bővült a kiscsoportunk létszáma, mert csatlakoztak hozzánk a muzsikus család fiataljai. Így újra bemutatkoztunk egymásnak és most már bátrabban beszélgettünk mindenről, ami csak foglalkoztat minket. Természetesen ismét nagyon jó hangulatban.
Ezt követően pedig szentmisén vehettünk részt, ahol lélekben egyesülhettünk Jézussal és szívünket tovább gazdagították Kamil atya gondolatai.
A szentmise után kicsit még beszélgettünk egymással, miközben a finomabbnál finomabb házi süteményeket majszolgattuk, de sajnos lassan indulnunk kellett, hisz’ hosszú út várt még ránk hazáig. Szomorúan és mégis boldogan búcsúztunk el felvidéki barátainktól. Megfogadtuk, hogy nem csak egy év múlva látjuk egymást újra. És szívünkben elhoztuk őket magunkkal, a sok szép emlékkel együtt. A tőlük kapott kis gyertya pedig a polcomon díszeleg, és ha ránézek, nagyon sok szép, boldog, lélekemelő pillanat jut eszembe.
Köszönöm nektek ezt a szép napot!
Nagy Melinda