Úgy ötvenen gyűltünk össze. Öröm számomra, hogy én mutathattam be unokatestvéreimet Miskolcon, a Háló klub-estjén. A Telenkó-testvérek azonos gyökerekkel rendelkeznek, ma azonban meglehetősen különböző módon élik családos életüket.
Képek >>
Egy ilyen másfél órás alkalomról más-más gondolattal térünk haza, de hogy mindannyiunk szívében marad valami, amit még sokáig forgathatunk magunkban, abban egész biztos vagyok. Aktuálisan nekem ezek:
János szerint nem szabad többet vagy mást várni a másiktól, mint amit ő adni tud.
Miklós ránk bízott két szópárt: adni-elfogadni, és engedni-elengedni.
Nem is olyan egyszerű mindig megtalálni a helyes utat, főleg nem az okos arányt!
A két feleség úgy beszélt magáról, mint akik ?átlagon felüliek". Irénnek a baleset után azt mondták, 2% az esély arra, hogy együtt maradnak (csupán fél éves házasok voltak ekkor). Cili pedig hétgyerekes édesanyaként ugyancsak 2%-os kisebbségnek számít a mai Magyarországon.
Megerősítő példáink lehetnek ők arra, hogy érdemes árral szemben úszni. Ez komoly erőfeszítést igényel, dolgozni kell rajta. S közben az ember megérti: miért szentség a házasság. Milyen mélységei vannak a szeretetnek? Mire tanítanak a konfliktusok és a hiányok? Hogyan lehet a nehézség ajándék, s a gazdagság forrása?
Az erről való elmélkedését Irén idézettel (felszólítóval!) zárta: ?Szeress addig, amikor már fáj!" (Teréz anya)
Köszönöm ezt az értékes estét!
