A mai világban mindenki rohan. Intézi ügyeit, siet, hogy befejezze mindazt, amit a napi programjába bezsúfolt. Végzi a dolgát, vagyis ellátja azokat a feladatokat, amiket a társadalom elvár tőle, hogy teljesítsen ahhoz, hogy befogadja magába. Hamarosan az ember azon veszi észre magát, hogy mindössze csak kis szürke egér a gépezetben, és nagyon elfáradt.

Ám mikor el szeretné mondani bánatát, rájön, hogy senkinek nincs rá öt perce, hogy meghallgassa őt, mert barátai szintén rohannak, és nincs idejük rá, hisz még nagyon sok „annál fontosabb” dolguk akad. Amúgy sincs türelmük meghallgatni, barátjuk „nyavalygását”, mert hallgatva a másikat, egyre idegesebbek és feszültebbek lesznek. De vajon miért van ez? Talán azért, mert társukat hallgatva rájönnek, hogy hasonló problémák nehezednek fejükre, amit talán még komolyabbnak is értékelnek, mint a barátjukét, és máris feltör nagy robajjal bennünk egy gondolat: „Még ő panaszkodik, hisz nekem még nehezebb dolgom van, de úgyis csinálom, és mégsem panaszkodom.” De miért is nem vesszük észre a problémáinkat csak akkor, ha a társunk sajátjait panaszolja? Talán azért, mert nincs még saját magunkra sem időnk. És talán azért nincs türelmünk barátunkat végighallgatni, mert előtörnek a bennünk rejlő, régóta megkövesedett, elraktározott sérelmek, amelyeket nincs időnk feldolgozni és már régóta a szőnyeg alá söpörtünk, próbálva elfelejteni és elrejteni azt, még magunk elől is. De a probléma még azért ott van a szőnyeg alatt. És a kupac a szőnyeg alatt csak nő, és csak nő, míg végül a szőnyeg már nem képes elfedni a kupacot és ki nem borul alóla a sérelmek tömkelege. Talán éppen arra zúdul, aki legkevésbé érdemli meg azt…. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak fejemben, mikor részt vettem a Sebestyén Ottó atya által tartott lelkigyakorlaton.
Tizenketten voltunk, mint az apostolok, mindegyikünk más-más szemlélettel, más-más életúttal, és keresztel. De néhány dolog mégis közös volt bennünk, hitünk. Habár vallásunk talán különbözött is, fiatalságunk és az iránti vágyakozásunk hogy végre egy kis időt fordíthassunk magunkra. Illetve nem utolsó sorban azért gyűltünk össze hogy egy csapattá érjünk, hogy könnyebben vehessük az előttünk álló akadályokat, melyek a vészesen közelgő II. Kárpát-medencei Ifjúsági Háló találkozó megszervezéséhez kötődnek.
Mivel a lelkigyakorlat Hargitafürdő vadregényes táján zajlott, eltávolodva a mindennapi rutinra emlékeztető dolgoktól, első lépésként felfedeztük környezetünket, sikerült elcsendesedni, és saját magunkra figyelni, be-be nézni a szőnyeg alá, megfogni egy-egy sérelmet és feldolgozni így csökkentve a szőnyeg alatt feszülő halmot. Ebben nagy segítség volt a meditációs imagyakorlat, amely segített ellazulni. Majd újra felfedeztem olyan élményeket, amelyekről megfeledkeztem. Mikor párokban elbeszélgettünk egymással, egymásra figyelve, meghallgatva szemléletmódját, megismerve életét rájöttem milyen jó érzés, ha meghallgatnak, ha igazán rám figyelnek, és ha tanácsot adnak problémáim megoldására: Illetve, hogy milyen jó érzés mást meghallgatva látni annak megkönnyebbülését illetve esetenként jó tanáccsal ellátni segítve őt hogy megoldja problémáját, vagy hogy tudja milyen irányba indulhat el.
Különleges élmény járta át belsőm, mikor levelet kellet írjak Jézusnak, melyben megköszöntem, amit tőle kaptam, ugyanakkor a bennem forrongó kérdéseket és kéréseket felé tártam. Majd mintegy Jézus szerepébe lépve válaszoltam saját levelemre, kérdéseimre, és kéréseimre. Rá kellet jöjjek, hogy a legtöbb kérdésemre megvan a válasz, csak nem tudok kilépni saját magam szerepéből és kívülről látni helyzetemet, vagy csak egyszerűen nincs időm magamra figyelni.
Megtapasztaltam azt, hogy az érintés ereje milyen hatalommal bír. Hogy, milyen hatása van egy meleg tekintetnek, egy mosolynak és egy érintésnek. Hogyan tudnak ezek lelket gyógyítani.
És még sorolhatnám, hogy mennyi lelki élményt sikerült megtapasztalnom, de nagyon nehéz az érzelmeket, érzéseket szavakba önteni. Viszont elmondhatom, hogy sokkal jobban megismertem önmagamat, újra megtapasztaltam az egymásra való figyelés erejét, és Isten végtelen hatalmát mellyel mindig átsegít a problémákon, csak meg kell hallanunk az Ő hangját. Ehhez pedig az kell, hogy figyeljünk rá és egymásra.
Amit még kaptam? Hmm… a legfontosabbat a végére tartogattam, új barátokat, illetve régi barátok új arcait. Véleményem szerint mindannyian egy kicsivel többek lettünk, mint amik voltunk azelőtt. Nem csak egyénekként, hanem csapatként és közösségként tértünk haza. Én csak azt kívánom mindannyiunknak, hogy ezekből az élményekből még nagyon sokáig táplálkozhassunk, és akkor vegyük elé, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.

Koronka Sándor